Evil End

Ahol győznek a gonoszok.

Minden egyes nap valaki számára a végzet. Ez nálam is van, hogy előfordul. Sokszor meggondolatlanul cselekszünk bele nem gondolva a következményeibe és ezek után oly módon várjuk a megváltást ami tényleg elég bizarr. Mint például a világ vége. Rengeteg ostoba ember azt gondolja mivel úgyis „eljön” azért nyugodtan csinálhatok hülyeségeket. Pedig azért mert valami ökör kitalál egy baromságot, hogy szerinte lesz az, azt még ne vegyük már emberek kézpénznek! Ha pedig valaki nem így próbálja helyre tenni a dolgokat akkor marad a szokásos bűncselekménynél. Most őszintén hányan vagyunk azok akik legalább egyszer is elképzeltünk egy bizonyos ember halálát? Biztosan sokan, ne tagadjuk. Viszont vannak bizonyos emberek akik meg is csinálják. Nem, attól nem lesz jobb mert akkor meg az egész világ tudni fogja a problémád. Nem elég ha csak számunkra halott az illető? Azon kívül meg mivel nincs tökéletes gyilkosság ezért fölösleges beleélni abba magunkat, hogy úgy se jön rá senki. Érdemesebb inkább harcolni tenni azért amit szeretnénk. Ha szembe jön veled egy probléma ne akadálynak fogd fel hanem feladatnak. Ezt tanítják a pozítiv élet sarjai. Viszont vannak helyzetek amikor érdemesebb inkább megfutamodni. Sokan úgy vannak vele meg se érdemes próbálni hiszen mi van ha rosszul sül el? De mi van ha nem? Bár sokan félnek kideríteni hiszen nagyon rosszul esik a visszautasítás. Mégis ezért válásztják sokan a tudatlanságot. Inkább belegetegednek abba, hogy vajon mit gondol vagy tett a másik mint, hogy kezébe venné az ügyet. Inkább a gondolataiban vagy az álmaiban a legjobb dolgokat végig zongorázza vele mint, hogy bátor legyen. De azaz igazság, hogy én is ilyen vagyok. Lehet rossz dolog ez viszont van némi értelme. Rengetegen azt mondják ha pozítivan állsz a dolgokhoz úgy lesz ahogy akarod, hogy történjen. Mi van ha mégsem úgy sül el? Egyszóval ha pozítív vagy ha nem akkoris olyan lesz a jövő amilyen. A jövőt igazán a múlttal tudod megváltoztatni. Hiszen ha nem is ismered meg akkor nem történhet az. Csak kár, hogy a múltba még nem tudunk visszamenni. Meg az időutazás más káros dolgokkal is jár. Oké valami nem történik meg, viszont attól valami meg fog.

Rengetegszer elgondolkodok azon miért olyan az életem mint amilyen. Mégis valahogy mindig oda lyukadok ki ahol elkezdtem. Nem értem magam. De szerencsére nem vagyok egyedül. Mindig is reméltem, hogy van az a bizonyos természet feletti dolog az életben ami megmarárhatatlanul csak vonz magához. Volt aki hülyének is tartott miatta, hogy hiszek benne. Pedig én biztan állítom, hogy létezik. Vagy bármi ilyen dolog. De lehet egyszerűen a fájdalmamat akartam ezzel a kis szép mese világgal elfedni. Kis koromban is rengeteszer vártam a hősömet míg rájöttem, hogy az apu volt. Borzasztó volt az mikor anyu egy szempillantás alatt összetörte azt a kis világot bennem úgy akár ahogy egy ragtapaszt letép egy ember. Sokáig nem bírtam feldolgozni de sikerült. Ekkor döbbentem rá, hogy az élet bizony kemény. Akkor már nem hittem a mikulásban, a fogtündérben, a tündérekben, a manókban vagy akár bármi ilyenben. Próbáltam elfogadni, hogy hülyeségek amikkel csupán a szegény kis gyerekeket traktálják. Végülis így van ez. Egy bizonyos korig aztán ha akarja, ha nem megtörténik az és már a rút, igazságtalan és kietlen valóságba zuhan egy csupán tíz éves kisgyerek mit sem sejtve a világ „rémeiről”. Hiszen addig ő a mesékből tud „táplálkozni”. Tudja, hogy van a hős és a gonosz. Azt is tudja, hogy a hős akármi történjen is, mindig legyőzi a gonoszt. Ha az életébe is kerül akkoris. És megszokott dolog ugye bár egy mesébe, hogy a hősnek járó „jutalom” mindig egy csodaszép hercegnő. Ezért akartam én is az lenni. Hátha én is valakinek a „nyereménye” leszek. Csak van ebben rossz is. Hiszen már ilyenkor bizonyos sztereotipia, hogy egy nőnek bizony nem kis „ütközővel” kell rendelkeznie. Legalábbis nincs igazam? Ez az a dolog amiért részben utálom a tündérmeséket. Na de ez nem fontos. Az élet sajnos nem olyan.

Na elkezdődött egy új hét. Lehet ez jobb lesz mint az elődje. Bár belegondolva ezt egy unalmas történelem kirándulással kezdjük. Elfog a boldogság de komolyan. Kár, hogy a szarkazmus is. Nem tudom miért de a történelem valahogy engem sose érdekelt. Hiszen az már megtörtént minek kell arról beszélnünk? Oké tanulunk belőle. Már aki. De attól még nem kell mindenkinek tudnia? Nem értem. Nem is baj nem történész akarok lenni. Sokkal inkább valami olyan szeretnénk lenni aki olyan dolgot tesz meg amit még eddig sose. Szóval valami olyan szeretnénk lenni. Hiszen már mindjárt ott vagyok, hogy meg kell választanom mi is akarok lenni. Ezért utálok tizenhat évesnek lenni. Na de van ennek jó oldala is. Hiszen ilyenkor kezdünk el úgymond „értelmesedni” meg hát ilyenkor „élünk” igazán. Vagy nincs igazam?

Körülbelül még vagy egy órám van a suliig. Azaz nyolc óra van. Anya elkezdett igazán sürögni forogni itthon. Természetesen ezzel jár a hétfő nálunk. Persze csak én nem vagyok ennyire buzgó mócsing. De ki érti ezt? Engem viszont ez most hidegen hagy. Sokkal inkább érdekel az, hogy ma is elfog hívni randira majd Thommy? Vagy netán talált magának egy „menő”pompon lányt. Remélem nem mert úgy érzem  beleestem. De hisz azért vagyok így mert a szemétszedő elcseszett szombaton nem volt ott a suliba, és volt pár igazán „bíztató” megjegyzés a suliban, miszerint éppen egy kisebb elzárt helyen nagyon megismer egy illetőt. Volt aki azt mondta megbetegedett. Nem tudom igaz-e valamelyik. De titkon reménykedek, hogy inkább az utóbbi és nem egy gyakorlatilag cafkával töltőtte a szemét időt!

-  Kislányom! Készülődjél mert mindjárt iskola! – mondja az a nő aki a lehetséges „legszebb” hetem megrontója.

-  De anya készen vagyok és még negyven perc van simán addig és tizenöt percre van az csak. – mondtam neki. Remélem ezek után hagy nyugodtan magazint lapozgatni és közbe ámélkodni az élet gondjairól! Tiszta depisnek érzem magam de komolyan. Pedig sose voltam az, és ez most új számomra.

-  Attól még kezdjél készülődni! Vagy legalábbis csinálj valami érdekeset! – igen ez anyánál az aggódó féle női megszólalás. Hiszen azt hiszi ilyenkor ha lenne is dolgom, a reggeli „kómám” miatt azt hiszem, hogy vasárnap van. De nem, tisztában vagyok vele, hogy hétfő van. Sajnos...

Az iskola felé tartván elkezdtett csepegni az eső. Természetesen ez nem ritka dolog. Főleg mivel Angliába vagyunk. Itt az a szokatlan, hogy ha nem esik. Amúgy az eső nem nagy baj, szimplán nem szeretem. Viszont úgyanakkor ez se tud eltántorítani attól, hogy elmenjünk kirándulni. Az egész kirándulásban a legjobban a haza érést várom. Szerencsére ez egész napos program lesz szóval valahogy örülök is neki. De attól akkor se nagy kedvem van menni. Megnézhetek egy rakat régi unalmas vackot a múltból uu de jó lesz. Sokkal inkább néznék meg egy filmet. Na de biztos lesz ebben is valami jó. Hátha nem halok meg az unalomtól. Remélem.

Sikerült ideérnem. Szimplán húsz percemet vett igénybe de az is azért mert megcsúsztam és egy akkorát placcsantam, hogy a körülöttem lévő három legalább harminc éve nyugdíjas ember most élte meg a éve legnagyobb poénját. Remélem nem lett semmi bajuk. No de nem lényeg most ez. Sokkal inkább az, hogy megtaláljam Rachelt. A körülbelül negyven embernyi gyerek és tanár közt megkéne találni hiszen mégis csak szeretnék valakivel komunikálni az út alatt. Viszont ahogy a busz kinéz nem hiszem, hogy rövid lesz ahhoz, hogy egyedül legyek. A járművünk gyakorlatilag úgy néz ki mintha ha az első világháborúban is használták volna sajnos nem katonák szállítására. Kívülről egy teljesen szétkopott, szinte a rozsda „festéssel”. Az ablakaim nyitva vannak most épp. Gondolom a belül lévő pálott, ember szag eltüntetése érdekében csinálják ezt. Legalábbis remélem. Csak nem azt a kis fűtést akarják kiszellőzetni. Most komolyan van vagy öt fok. Nehogy már! Az emberek közt átverekedés közbe sikerült rálelnem Rachelre aki jelenleg nem tudom az okát de valamin nagyon nevet.

-  Szia D.!!!! – szabályosan ordított nekem mikor észre vett.

-  Szia Rachel! Na mi van nem indulunk? – kérdeztem tőle.

-  Hát figyelj elvileg már öt perce megyünk. Viszont ezzel a tragaccsal ha benne leszünk is ilyen sebességgel fogunk haladni. – mondta. Sajnos igaza van mert tényleg annyira leharcolt egy kis jármű.

-  Értem akkor jó már jól indul ez. – mondtam neki.

-  Na gyerekek be a buszba mert indulunk! – mondta Mr. Parker. És elkezdtük megrohamozni a buszt. Körülbelül öt percnyi tolongás után sikerült bejutnunk abba a járgányba. Belülről úgy nézett ki mint egy leharcolt csatatér. A bent lévő szag felért a fiú öltöző bukéjével egy jól kifárasztó meccs után. Mindenki akinek sikerült beverednie magát ebben a pillantba szivesebben lefele ment volna. Természetesen meg is értem őket. Hiszen én is inkább gyalogolok  szakadó esőben mint ebben a valamiben.

Már olyan egy órája zötykölődünk ebbe a dohos járműbe. Az unaloma tetőfokra emelkedett. Az összes ember aki csak a buszban tartózkodik, senki se tudja már mit csináljon. Oké beszélgetnek de a hangulattól amit ez a belső terület teremtett. Rachel is inkább prólál a lehető legkedvesebbet lélegezni ahogy más is. Mivel hideg van kint ezért az ablakokat be kellett zárni. Szóval maradt a bűz nekünk.

-  Hallod én már nem bírom! – már nagyon ideges volt Rachel. Nem nagyon bírja az ilyen helyzeteket azaz igazság.

-  Én sem. Viszont ki kell bírnunk. Legalább már bent vagyunk a belvárosba szóval nem sokára ott leszünk. – nyugtatgattam őt. Igaz a nem olyan hatást váltott ki belőle mint amilyet szerettem volna. Rachel fogta és ugyan azzal a „lelkes” fejjel mint amilyen volt. Azzal egyszerűen szemöldököt vonva figyelte tovább az utat, hogy mennyi van még addig.

-  Remélem is. Ez már komolyan szőrnyű! – mondta felháborodottan.  Majd folytatta – Tényleg és amúgy mi van Thommy-val? A szemétszedéskor nem volt suliba. Most még eddig nem láttam. – mondta lehetséges kissé kétségbe ejtett. Nem tudom.

-  Hát velem nem beszélt azóta. De bármi is legyen nem tudom mi van most vele. Olyat is hallottam szombaton, hogy elvileg beteg. Remélem inkább az mint tudod. – mondtam neki pöppet idegesen. Lehetséges ezt az egész helyzetett rosszul fogom fel. Hiszen nem is pasim meg ilyenek. Csak tetszik ennyi. De akkoris is idegesít. Ami meg a buszt illeti. A furán mintha kezdene lassítani. Hiszen már lehet nem harminccal hanem sokkal inkább hússzal megyünk. Ez szó szerint rémítő dolog mert olyan furcsán recseg és ropog, hogy szinte mindjárt szétesik. Ahogy elnézem ez nem csak engem nyugatalanít hiszen szegény Rachel is szószerint a táskájába kapaszkodik. Ez nem csak azért fura mert nem oda kéne hanem mert általában azt szokta védeni. Most meg mintha valami betörőnek szinte oda akarná csapni. Szóval érdekes jelenleg.

- Nos ifjak! Most érkeutünk meg a múzeumhoz. Kicsit esik szóval esernyőt nem kell felhúzni. Elég ha a pulcsi süsüjét felteszitek a fejetekre! – kisebb hatás szünet mialatt sikerül kikapcsolnia a biztonsági övet meg egyéb dolgait megcsinálni – És akkor mehetünk le a buszról! – mondta. Akárcsak mindenki szívéből szólott volna. Természetesen a gyerektömeg akkora dugót csinált a buszon, hogy végre friss levegőt szívhassanak. Bár ez érthető én meg inkább még ültem a helyemen. Valahogy semmi kedvem ahhoz, hogy megtapossanak. De tényleg nincs sok kedvem ahhoz. Úgy látom nem csak én vagyok így vele. Hisz rajtam kívül lelgalább még vagy öt gyerek és az összes tanár is ezt a taktikát választotta. Legfeljebb negyed óra múlva lejutunk. Ha nem több. De most komolyan csak nem több. Ebben a helyzetben próbálta Rachel pont kinyitni az ablakot ami ott volt mellettünk. Természetesen nem a tanárok miatt hagyta abba. Kiderült, hogy azaz ablak amikor leggyártották az egész járművet már akkor nem nyilt sose. Így hát a „mi kis ablakunk” által nem jött friss levegő. Szerencsére az idők mullásával nem csak ez lett ilyen. Rajta kívül még vagy négy. De olyan igazságtalan, hogy pont mellettünk van az egyik! Szerencsére ekkora már annyira épp kiürült a tragacs, hogy már felállhattunk és valami szinten már elkezdhetjünk a lefele való utat erről a járgányról. Előre természetesen a tanárokat kellett engedni. Mert nem tudják megvárni míg mi is leszállunk. Viszont utána gyakorlatilag megrohamoztunk a múzeumot. Az osztály vagy hatvan részre szakad és még jó, hogy harmincheten vagyunk csak. Olyan tíz perces szerencsétlenkedés után ahogy akár a bírkákat szokták minket is egy csomóba zavartak be a múzeumba. Ami még nem is olyan vészes. Az a tizennyolc fiú aki ott volt mindegyik ahogy lehet úgy próbálta magára vonni az emberek figyelmét. Persze, hogy a tárgyakra kitett „NE NYÚLJ HOZZÁ!!!” felírat számunkra nem jelentett semmit. Én meg kicsit válveregte ilyen elégedett fejjel álltam Rachel mellett. Tök büszke voltam magamra, hogy ilyen értelmes vagyok a „többihez” képest. Ilyenkor akár egy égcsapás úgy jött ez:

-  Gyerek! Nem otthon vagytok! Azért egy kis fegyelem nem ártana! Álljatok be azonnal egy rendezett sorba! – kiáltott fel Mr. Parker. A hangja a termen úgy szaladt át ahogy a kés a vajon szokott. Durván egyszóval. Mire mindenki megprólált „értelmesnek” látszani. Végülis sikerült. Volt ott egy másik suliból egy másik osztály is. Nekik jobban ment az értelmesnek tettetés. Lehet azért mert ők nem tetteték. Nem probléma én akkoris szeretem őket. – Nos most elindulunk a múzeumban és megnézegetünk több történelmi lelelet, hagyatékot, vagy amit most tanultunk egy időutazó követ! – mondta teljes mértékben izgatottan. Nem értem mi lehet olyan érdekes egy hatalmas zöld kavicson aminek hatalmas titulust mondanak ami természetesen nem igaz. Most komolyan ki hallott már olyanról, hogy időutazó kő? Még ha azt mondanák gép akkor azt mondom, hogy oké mert lehet mégis van. Vagy legalábbis tudhat valamit, vagy tudott valamit. De egy kő? Nevetséges! Számomra nagyon lehetettlen ez!

-  Tanár Úr! Ha én tegyük fel hozzáérnék ahhoz, kajak visszavinne engem az időben? – kérdete Jake. A tanár arcáról leolvasható volt az amit gondolt.

-  Kedves Mr. Tonkin. Nem tudom. Még nem érintettem a kő felületét. Viszont ha visszamegy az idő síkjában, ha nem akkorse nyúljon kérem hozzá! A szülei számítanak rám, hogy rendben haza viszem Önt. Szóval hanyagoljuk ezt. – mondta a töri tanár. Látszott rajta, hogy Jake szabályosan idegesíti. De igazából meg is értem.

-  Rendben Tanár Úr! – mondta. De még így is látszott rajta kis szemtelenség.

-  Tanár Úr! – szólott Abbey Wood – Tessék már megmondani, hogy ha a tudomány gyakorlatilag már minden kis igző, mozgó tárgyat megvizsgált akkor arról a kőről miért nem tudják megmondani, hogy időutazó vagy sem? – kérdezte. Igazából számomra ez tényleg elég jó kérdes mert ez engem is érdel.

-  Mrs. Wood nagyon jó kérdés. Mondom is miért. A múzeum úgy vélte, hogy egy ilyen gyönyörű és varázslatos tárgyat nem engedhet vizsgálatok alá. Hiszen abból letörnének, vagy ki tudja mit csinálnának vele és még kárt is tehetnek benne. Na meg ha tényleg igaz akkor, ha valaki csak elkezdené vizsgálgatni és hopp hozzáérnének akkor visszamegy egy bizonyos helyre. Szóval ez minden benne van. Meg a vizsgálatok alatt lehet tönkre is tennék. – mondta Mr. Parker. Igen ő azt a tipikus töri tanár fazon. De úgy helytálló választ adott a titokzatos kaviccsal kapcsolatba lévő kérdesre. Tényleg, hogy ki is Abbey? Ő az osztály kiváncsiskodója. Nem gyakran kérdez, viszont ha igen akkor tényleg nem hülyeséget.

Körülbelül már negyed órája próbálunk fegyelmezetten eljutni a múzeumban pár dologhoz. Lehet sikeresebb lett volna ha az elmeroggyantakat hívták volna helyettünk. Bár most nem rosszidulatú akartam lenni az osztályunkhoz. De sajnos ez az igazság. És meg kell néznünk azt a feletébb izgalmas kő darabot. Viszont ha jobban belegondok lehet van valami izgis dolog benne. Hátha visszavisz tényleg az időben. Na meg akkor ha visszavisz talán visszatud vinni 2000 nyarára. Arra a bizonyos nyári napra amikor megtörtént az... No de nézzünk a dolgok pozítiv oldalát és gondoljunk bele ha visszavisz tényleg az milyen baró lenne már? De én nagyon kíváncsi vagyok arra szóval tuti megfogom fogni. Hiszen kérlek az csak egy kő.

Nem sokára meg is érkeztünk ahhoz a bizonyos kavics darabhoz. Feletébb igzis ahogy kinéz egy körülbelül akkor nagy zöld kő mint a saját fejem. Bár az igazat megvalva tényleg elég szép. Visszont attól még nem a legeslegjobb dolog ami életembe történt velem, hogy most láthatom.

-  Nos gyerekek! Most mindenki odamehet a kőhöz. Megnézhetitek de hozzá ne merjetek nyúlni mert azt nem nagyon fogom tudni kimagyarázni a szüleinek, hogy hova is tűnhetett a kisgyereke. Netán visszament az időben? Szóval ne csináljatok ilyet! – mondta morcosabb fejjel Tanár úr. Bár meg is értem milyen fura lenne szülőin ez az esett. De azért szivesen megnézném. Közbe egyre jobban közeledünk a hozzá. Komolyan mondom egyre jobban késztetést érzek, hogy megérintsem. A távolság ami kettőnk közt van egyre jobban csökken. Érzem ahogy nem soká az enyém lesz, és magamévá tehetem. A csodaszép szamagd zöld felülete olyan színten vonz magához, hogy már alig bírom. A kemény és érdes külseje olyan csábítóan hat rám. Alig pár centi, és vagy három gyerek és végre megtudom tekinteni azt a híres „időutazó” követ. Sikerült odaérnem a kővhöz. Hát..igaz az, hogy csodaszép. Na meg, hogy bazinagy. De még mindig nem hiszem, hogy időutazó. És Tanár úr tiltása ellenére meg fogom érinteni. De most komolyan mi történhet? Semmi.

Megérinti a követ. – Egy pillanatra elöntött az a bizonyos földrengéses és a mesékbe illő olyan érzés mikor egy ilyen színes köralakú csatornába zutykolódok, forgok összevissza. Ilyenkor szoktam rosszul lenni. De a csatorna után hirtelen kiesett minden. A következő emlékem az, hogy egy földúton fekszem. Mint valami középkorba leragadt helyre csöppentem volna. A táskám tőlem vagy másfél méterre helyezkedik el. Arra gondoltam hirtelen, hogy este nem lehet elmentem bulizni és ott kaptam valami féle piát némi kis boldogító porral. Na ilyen szépen sem tudtam elmondani, hogy drog. Miután felkeltem a földről ahogy körbenéztem a lehető legfurcsább dolog vágott fejbe. Angilába mióta mászkálnak az emberek paraszt ruhába? Tudom ez elég ribancos kijelentés de akkoris. Bár van egy előnye. Irtó jó pasik félmesztelenül mászkálnak. Odamegyek már megkérdem, hogy Redford merre van innen vagy legalábbis a belváros mennyire van.

-  Szia! Figyelj megtudnád mondani merre van Redford vagy a belváros? – kérdeztem egy fiút. Nagyon cuki amúgy. De nekem most ott van Thomas.

-  Szia. Redford? Az mi? A belváros is micsoda? – kérdezte. Mikor ezt feltette nekem komolyan nem éreztem azt, hogy egyáltalán Angilába vagyok. Vagy a srác külföldi?

-  Hát egy város az meg a város központja. De ne haragudj idevalósi vagy? – kérdeztem. Komolyan érdekelt mi van vele mert haza akarok még jutni ma mert kezd hiányozni a laptopom.

-  Igen idevalósi vagyok. De nekünk a falu központ az a királyi palota. Az meg ezen az úton lefele mész és ott leszel. De Redford nem tudom hol van – mikor kijelentette, hogy királyi palota komolyan megijedtem. Milyen királyi palota? Az Londonban van. Csak nem London egy elhagyatott területén kóborlok? Vagy komolyan hol vagyok? Nincs egy darab ismerősöm se itt. Vagy mi?

-  Mond már meg jelenleg hol vagyok mert azt nem tudom – kérdeztem tőle nagyon ijedten. Most nézem a mobilom. A térerőnek nyomát sem mutatja az egész szinte teljesen megbuggyant.

-  Angilának a völgyes részében tartózkodol. Ide száműzi a király azokat akik neki nem tetszik. De gondolom ezt te is tudod – mondta a fiú. Ebben a pillanatban konkrétan azon filozofáltam, hogy milyen évet is írunk. Nem hiszem, hogy mostani dátum szerint lenne.

-  Megtudnád mondani hányat írunk? – kérdezetem tőle.

-  1532. De ezt nem tudtad? – kérdezte tőlem akár egy idegroggyantnak mondta volna. Bár az igazat megvalva most annak éreztem magam.

-  Köszi...sokat segítettél – mondtam neki. Aztán elsétáltam valahova. Ilyenkor jut sajnos az az eszembe, hogy mi van ha sosem jutok vissza oda ahova tartozom. Talán itt maradok örökre? És mi lesz anyuval? Vagy Rachellel? Esetleg Thomassal? Itt fogok egyedül meghalni. Ebben a pillanatban valami elrepült a fejem felett. De ez nem olyan volt mint egy madár. Akárcsak egy hatalmas valami lett volna. Ami nevetett közbe. Komolyan mondom a kiskoromi bemesélt boszorkányok jutottak először eszembe. De ha belegondolunk ez baromság lenne.

-  Figyelj ha akarod elkisérlek valameddig hátha onnan már tudod az utat jó? – kérdezte. Tök aranyos volt ez tőle. Bár nem hinném, hogy bárhonnan is tudnám az utat.

-  Köszi. De nem tudom, hogy onnan haza találnék mert nem itt lakom... – mondtam kissé szomorkásan hát de na.

-  Körbe vezeselek? – kérdezte tőlem.

-  Ha nagyon akarsz nyugodtan – feleltem. Mást úgyse tudnék csinálni hiszen jelenleg nincs senkim. Vagyis van egy táskám hát de az nem sok...

-  Benjamin vagyok amúgy – illedelmesen bemutatkozott.

-  Én Destiny. De nyugodtan szólíthatsz D-nek – mondtam Mr. Adonisznak. Hát na most nézzetek hülyének de akkoris olyan mint egy isten. A rövid jól fésült, összevissza álló sötétbarna haja. A tegner kék színű szeme ami akkora mint az öklöm. A gyönyörű napbarnított hibátlan teste ami a sok munkától kidolgozódott. A kisfiúsan mégis férfiasan helyes arca. Amin kis borosta volt. Komolyan szerelmes lettem bele.

-  Okés. Szóval szerintem a falu ennek a végébe nem hiszem, hogy jártál még. Ezáltal azt is feltételezem nem hiszel abban, hogy léteznek igazi varázsos lények ugye? – kérdezte közbe ilyen pimasz mosollyal az arcán.

-  Nem nagyon. De miért mondod ezt? – kérdeztem tőle. Kezdem azt hinni, hogy valami olyan srác aki elvisz a világ végtelenségbe leüt és ott hagy.

-  Azért mert itt élnek. Vagyis ne ilyen konkrét sárkányokra gondolj bár van olyan is. De ne arra gondolj amit bent a faluba mondanak, hogy megesz meg egyéb ilyenek – amikor azt mondta, hogy léteznek kezdtem az ott hagyós gyilkosról inkább a beszívottra.

-  Értem... Akkor megmutatod őket vagy, hogy fogalmazzak... – mondtam neki lehetséges némi illetlenséggel de most komolyan én ilyen vagyok. Amikor meg kijelentette, hogy léteznek konkrétan idegösszezutykolódottnak néztem. Na de ha azt mondja igenis vannak én hiszek neki. Végülis még soha életemben nem voltam a középkorba. De szerintem a többi korombeli ember is ugyan így van vele. Legalábbis szerintem. Bár a hülye csövest az utcánkba elnézve amikor mindig az egyik szomszéd után ordítgat, hogy akasszák fel...ő mondjuk lehet volt már itt.. De nem kérdem meg azért Benjamint, hogy nem ismersz egy Roger nevű csövest? Gondolom annyira nézne kompletnek mint én őt vagy Rogert...

-  Hát...nekem nem kell megmutatnom őket mivel ők ott bejlebb a külső faluba a nagy erdőben ott mászkálnak, szaladgálnak, repülnek szabadjára ahogy ők akarják. De gondolom te nem fogod őket bántani ugye? – kérdezte. Szószerint megrémültem most tőle mivel ha ott vannak boszorkányok meg mi egymások akkor én mit kezdek egy paprika srayval? Szembe fújom? Röhejes. Mert attól biztosan meghátrál vagy nem is tudom meghal. Bár! Van nálam víz attól elvileg elolvad de ha van óriás is akkor tényleg mit csinálok??? Itt halok meg.

-  Dehogy bántanám őket! Sose! Állatbarát vagyok! Van kitűzőm is! – felkiáltottam mert tényleg rosszul esik, hogy ilyet feltételezik rólam. Amúgy is miért  bántanám őket? Ártottak azok nekem? Dehogy! Szóval nem is mondjon ilyet rólam!

-  Akkor jó csak azért mégis megkellett tudnom mert a faluba olyanok az emberek, hogy ha látnak egyet megölik vagy elvezetik ide a többit és megölnek minket... – mondta vagyis inkább szomorkásan jelentette ki. Kicsit fura volt mikor mondta, hogy megölik majd, hogy megölnek. Kezdek kételkedni abban, hogy ő is ember egyáltalán. No de mindegy. Mondom legfeljebb meghalok itt. Már kezdek hozzá szokni a gondolathoz. De most viccen kívül! Ha tényleg léteznek azok a vérmes fene vadak akkor én mint egy halandó, gyenge leányzó mit kezdek? Még kiskés se nagyon hiszem, hogy van nálam. Pedig igaza volt apunak, hogy kell legalább egy olyan nekem! Vagy nem ő pis pisztolyra szavazott!

-  Várj csak! Aztmondtad, hogy megölnek titeket? Mi van? – kérdeztem, mert már lehet látszik rajtam azt, hogy remegek mint a nyárfa levél. De komolyan mi van ha valami vérfarkas ez? Ebben a pillanatban sajnálom de nem tudom „őt” vagy „ezt” másnak felfogni mint valami tárgyat.

-  Hát....öm....igen....azt mondtam – hangzott a kijelentése. Mostmár tényleg félek tőle. Viszont még mindig nem tudom minek hívjam. Mert nem merem azt mondani neki, hogy ez vagy mint, hogy te vagy. Mert tényleg mi van ha megöl? Tiszta paranoijás lettem. Vagy! Mi van ha ez csak ilyen kész átveréses dolog? Hm? És ezek csak ilyen papírmasés jellegű falak ami igazából a háttér. Na meg! Ő meg egy színész! És csak megpróbálja beetetni velem! Mert ha ez a szitú akkor összejött neki...

-  Értem... És amúgy most hova is megyünk? Mert én nem tudom egyáltalán azt se, hogy hol vagyunk – mondtam neki a jelenlegi állapotomat hátha segít rajta vagy legalábbis változtat rajta.

-  Most a nagy erdőbe tartunk ott laknak a külső falu lakók. De most egy ilyen „elhagyatotnak” látszó úton megyünk mert itt az emberek nem mennek. Azonkívül egy kicsit sokan félelmetesnek is tartják – mondta Benjamin. Bár ebben igaza volt. A hely ahol jelenleg tartózkodtunk az egy ember által eléggé régen járt terület volt. Raadásul olyan büdös is volt ott. A fák az a tipikus erdő tűz után olyan tíz évvel tehát ami épp kezd helyre jönni vagy ami rohadásnak indult. Mindegy bármi is legyen ott ez elég jó hely egy gyilkosnak! Most tényleg gondolj bele a madár se jár ott. A szaga emberölő. Tiszta sötét van ez egész helyen. Nincs egy darab alvirágzat sem. Egyszóval ha ott is ássa el a bűnözönk áldozatát akkorse venné senki sem észre, hogy mintha azt friss nyom lenne! Ezért én simán feltételezem, hogy itt nem egy lélek nyugszik.

-  Hát ezzel egyetértek! Abban a horrorba volt ilyen amit legutóbb néztem! Egy hétig aludni alig tudtam! – mondtam neki. Bár nem hiszem, hogy sokat értet belőle.

-  Mi horror? Az mi? – kérdezte. Valahogy sejtettem, hogy ez lesz a reakciója.

-  Hát...az egy olyan féle dolog amikor ilyen félelmetes dolgokat mutatnak és a sok buta ember mert érdekesnek találja megnézi azt – ettől hülyébben még én se tudtam megfogalmazni azt, hogy mi is az. De ráadásul úgy, hogy saját magamat is lebutázom közbe!

-  Nagyából azthiszem értem. Hát ha ez megnyugtat itt ilyen nincs – mondta közben az arcán ilyen kis pimasz vigyor csücsült. Nem tudom most miért csinálja ezt de kezd tetszeni ez! A kisfiús tekintet az aranyos dolgaival együtt.  Szerintem megtetszett nekem. És mivel lehetséges, hogy itt élem le utolsó éveimet ha! nem öl meg most egy rakat valami! Máshogy sajnos őket nem tudom kifejezni.

-  Akkor jó. És mikor leszünk ott? Vagy már ott vagyunk? – ekkor kezdtem úgy érezni magam mint egy mágikus filmben. Mikor pont minden a ronda dolgából átváltozik meseszép dologba. Ez mondjuk itt nem igaz, mert nem volt meseszép raadásul még mindig azaz átitató bűz volt! Förtelmes! Kezdtem azon gondolkodni ezek után vajon mi jöhet még? Bár az lény, hogy ilyen apró pillangó jellegű dolgok repkednek itt de nem merem azt mondani, hogy tündér. Most komolyan kezdem beszívottnak érezni magam.

-  Ha jobban belegondolok már végülis itt vagyunk. Hisz látod te is a Tündéket nem? – kérdezte. Egyre jobban kezdem gondolni, hogy valamit beszívtam idefele út. Vagy az elhagyatott ösvény bűze lehet valójában drog! És attól beáltam. Nem tudom még mindig ezt.

-  Azok a pillangó jellegű valamik azok? – kérdeztem közbe a sűrűn lévő irtó sötétzöld lombú fa alatt lévő pár világító tündérre ha az az arra mutattam.

-  Igen ők azok! Rendkívül barátságosak! És kedvesek! Az ő feladatunk védeni és ápolni az erdőt! – jelentette ki akárcsak egy gyerekcsatornán valami mesében mondta volna valaki vagy valami. Esetleg egy rosszabb reklámban hangódott volna el. De akkorsem érzem magam már teljes kompletnek. Vázoljuk fel a szituációt! Vagyunk egy büdös, undorító, fejünk fellett „tündérek” által bevilágított helyen. Mellettem egy srác aki azt magyarázza be vagyos próbálja, hogy igenis léteznek ilyen lények sőt ő is az! Én meg mindezt látom és hallom! Jó cucc lehetett.

-  Értem. Akkor ők nem bántanak engem – próbáltam viccesen felelni. Bár sikerült is! Nevet, nekem elég ennyi!