Evil End

Ahol győznek a gonoszok.

Egy átlagos csütörtök reggel volt. Aznap szépen sütött nap, kora őszi idő volt. Még csak éppen kezdtek sárgulni a levek, sajnos nem  csak ez kezdődött el. Suli. Mint minden reggel Anyu fogja magát és mivel nem tud már mit kezdeni magával hajnali négy órakkor felkel. Ez nem csak azért szörnyű mert felkapcsol minden lámpát, nem. Hiszen a drága anyám nem a finomságáról híres szóval ember legyen a talpán aki attól kezdve békés boldog álmokat tud aludni. Körülbelül két órát szenvedtem ez után az ágyamban amikor megszólalt a legkedvesebb ébresztőm. Gondolni lehet mennyire kellemes. Általában ilyenkor kezdődik a napom. Mint mindig az átlagos megcsinálandó dolgok után jönnek az értelmesebb a társasági dolgok. Én általába kora reggel kicsit mindig flegma vagyok nem tudom miért. Egy laza már szinte szokott, unalmas kezdés után jöjjön a kedvenc, a vára várt az iskola. Stereotipia, hogy minden tizenhat évet betöltött tininek van kocsija. Igen, nekem nincs és nem azért mert nem mentel át a vizsgán. Csupán ha megtehetem, hogy mást ugráltassak miért én csináljam azt? Szerintem legalábbis igy van. A sulink szinte a leglepukkantabb intézet a városban, és nem csak azért mert naponta hallom ahogy a lányok sikongatnak az egerek miatt. Az egész épületnek egy rosszabb hamburgeres büfé illata van. És ez még nem foglalja magába a repedező falakat.

Szerencsére sikerült pont beérnem csengetéskor. Mi is lett volna ha kések? Beírnak ennyi. Na meg sikerült volna kifognom a legeslegszemetebb tanárt aki valaha csak létezett a Földön. Bár sikerült is. Első óra töri mi meg nem lepő. Utálom azt a tanár nem, nem azért mert ő is engem az gyerekes lenne. De azért is. Igazából a rengeteg egyes miatt nem szeretem. Mert attól mert én tudom, hogy nem tudom az anyagot neki nem kellene ilyen rossz jegyet adnia rá. Igazságtalan.

-  Késett Miss. Mice. Foglaljon helyet. Legközebb próbáljon meg odafigyelni –

mondta a világ legeslegmocsokabb tanára. Amúgy én lennék az a bizonyos Miss. Mice. Igazi nevemen Destiny Mice. Egy kis bohókás, nem valami magas, hosszú barna hajú lány.

-  Elnézést de tudja vannak ezek a „rettentő” jó autó utak amik nem teszik lehetővé, hogy valami gyors legyen a közlekedés – mondtam hátha ezáltal ki tudok bújni a lehetséges felelés alól.

-  Oké – mintha valami alsóbb rendű emberhez szólott volna. – Akkor Miss. Montez maga jöjjön ki a táblához és beszéljen a középkor egyik legérdekesebb csodájáról. – szerencsére nem én feleltem de ettől még nem vagyok valami szerencsés.

-  A középkor egyik legnagyob csodájának egy körülbelül majdnem 2 kilós smaragd zöld színű mágikus macskaszem követ tartanak. A gazdája egy középkori elméletileg boszorkány úgy nevezett Margarette volt. Aki egyszer rálelt egy átlátszó kőre nem tudta miért nagyon megtetszett neki. Egyik nap mikor valamilyen mágikus italt kevert akkor halt meg a macskája. A macskájának rettentő szép smaragd zöld szeme volt, ezért tetszett neki annyira. Temetés előtt a macskából kiszedett dolgokat és beledobta azokat abba a mágikus italba. A temetés után pár nappal megbotlott és az arra a kőre borult azt mondják attól a naptól kezdve a kő zöld és mágikus. Eméletileg ha valaki hozzá nyúl vissza viszi a középkorba őt vagy valahova. És a kőnek irtó nagy elektronikus ereje is van. Azt itteni múzeumba tartják azt mondták úgy vitték be, hogy mielőtt megölték volna Margarettet betette egy varázslatos ládikába ahol nem találtak rá. Azt a múzeumba szétszedték és a láda aljával tették fel az őt megillető helyére. – izgis volt bár annyira nem tudott meghatni meg persze időutazó kő. Na ná. A legtöbb ember sajnos el is hiszi, nem tudom miért. Szerintem ez egy akkora nagy baromság hiszen miért is lenne igaz. Legalábbis szerintem.

-  Köszönjük Miss. Montez. Nagyon érdekes volt. Ennek a történetnek a tudatában jövőhéten elmegyünk a történelmi múzeumba megnézni a követ na meg a tanulni igaz Miss. Mice? – kérdezett. Valahogy éreztem, hogy ma engem fog szivatni, de miért? Csak tíz percet késtem. Bár tanároknál az már hat óra.

-  Igen tanár úr. – mondtam. Inkább szemen köptem volna. Nem értem miért érzik magukat a tanárok valami nagy számnak pedig nem azok. Azért mert feleltethetnek az még nem jelent semmit. Mindegy legalább Rachel itt van nekem. Ő az én legjobb barátnőm. Igaz, hogy gyakorlatilag tűz és víz vagyunk de épp valahogy ezért szeretem én őt annyira.

-  Hallod csak szerintem vagy szerinted is van valami a tanár és Erica között? – kérdezte súgva. Valami tényleg fura volt köztük mert a csaj nem az eszéről hanem vagy két arasszal lejjebb lévő dolgairól híres. Szinte a fél sulinak megvolt már. Mondjuk vajon miért csak a felének? A többi lány. Igazából nem értem ezeket a lányokat majdhogy kiadják magukat mindennek csak, hogy „népszerűnek” érezzék magukat. Szerintem inkább ciki mint a fiúk szerint cuki. És a úgynevezett „mi” fajtákat meg nem is szeretik ők. Mondjuk mi nem is tesszük ki mindazt amivel nem vagy ha igen rendelkezünk. Mindegy szerencsére Rachel csak ilyen volt de sikerült leszoknia erről.

-  Szerinted miért kap minden órán ötöst? – kérdeztem. De engem tényleg érdekelt hiszen oké, hogy dolgozik órán meg minden viszont mindig rosszat mond az aktívsága pedig nem elég legalábbis a női tanároknál. Nem probléma én örülök neki, hogy a jegyeim nem a melltartó méretemet tükrözi.

Csengcseng.

-  Gyerekek tanuljatok következő órán még átnézzük ezt az anyagot és jövőhéten megyünk a történelem múzeumba ne feledjétek! – mondta. Hogy is felejtenénk. Nem tudom mi izgalom van egy múzeumba hacsak nem olyan mint abban a filmben. Bár az zárás után volt de akkoris. Milyen már mikor egy hatalmas csontváz szaladgál egy másik csont után? Szerintem tök baró. De itt úgyse ilyen. Hiszen nálunk ha nem az előző évszázadban meghalt bácsika csontvázát, hanem még ős régibb és még unalmasabb dolgokat lehet megtekinteni.

Ez a mai nap is gyorsan eltelt szinte hiányzik a folyosókon való tolongás vagy mikor megtaposnak. Hülyéskedek. Örülök, hogy már mehetek haza. Bár igaz, hogy Rachel hiányzik viszont az nem az egész suli. Az egésznapból csak annyi jó volt, hogy az ebédbőben lévő kaja autómatából nem fogyott el a kedvenc ételem. Csak. Ennyi. Finitó. Viszont otthon a hűtő akárcsak szezám úgy fog tárulni elém. Ha főzött anya. Ha nem, be kell érnem az általám készített kajával. Mondjuk az még mindig jobb mint a sulis. Haza értem. Ez két dologból is jó. Egy. Végre ledobhatom azt a sok szemetet amit suliba kellett vinnem. Kettő. A gép, a tévé és ugyebár az én kedvenc anyukám is itt van aki mennyeien főz.

-  Milyen volt a suli? – kérdezte anyu. Ilyenkor gondolkozok el, hogy az igazat vagy egy jobb fajta mesét adjam be neki. Általába az utóbbi szokott lenni. Mivel ha azt mondanám, hogy körülbelül mint egy munkatábor ahol az emberek utasítanak, hogy azt tedd amit mondanak fogadok, hogy ennyit reagál rá „Szóvál hány egyes van?”. Viszont ha azt mondom életem legjobb napja, találkoztam a nagy Ő-vel akkor meg „Akkor hány egyes van?”. Egyértelmű, hogy mit mondok.

-  Jó, bár voltak kissé érdekes pillanatok. – jelentettem ki. Remélem megelégszik ennyivel és nem kell neki egy kisebb mesét elmesélnem.

-  Jegyek vannak? – kérdezte. Valahogy ilyenkor mikor már azt hinné az ember, hogy békén hagyták és mehet útjára akkor ez olyan legalábbis nekem mintha egy gyilkosnak mondanák, hogy de az lesz az utolsó aztán életed végig bent rohadsz.

-  Nincsenek. – válaszoltam. Bár ha lettek volna azt akkor is majd szülőin elmondják neki és én valami elme kitörlős sztorival akár meg is úszhatom.

Szerencsére sikerült több kérdés nélkül elmenekülnöm. A szó szoros értelmében mondom. Csak azért mert anyának mániája a kérdezősközés. Ez még régről fakad. Mikor még apu élt akkor vele sokat néztek ilyen helyszínelős sorozatokat. Apu imádta. Mostanába néhanéha csak azért nézek meg egy részt is belőle. Azaz igazság, hogy apu még hat éves koromban halt meg. Katona volt. Egyszer behívták gyakorlatra. Akkoriban sokszor ment be. Néha napokra. Volt, hogy egy hétre is. Egyik nap viszont egy golyó eltalálta a bal kezét. Rögtön beszállították a kórházba. Még azon a napon a megműtötték. Sikeresen kioperálták a golyót belőle. Másnap az orvosok tanácsa ellenére haza jött. Bár ne tette volna. Egy hét elmúltával egyik nap nagyon belázasodott. Anyu annyira megijedt, hogy azonnal hívta a mentőket. A kórházba megmondták, hogy a golyótól vérmérgezést kapott. Fél hétig volt a kórházba, aztán meghalt. Nagyon rossz volt még csak kislány voltam és ő a katonám. Ekkor nem tudom miért a Pán Péter lett a kedvenc mesém. Talán mert annak a kislánynak szerencséje volt. De a legrosszabb az a bizonyos időszak mikor a katonák haza jönnek és a kislányok meg úgy őrülnek. Ez számomra rettenetes. Hiszen nekem már nem tud haza jönni.

Vannak napok mikor csak elgondolkozok dolgokon mikor nem érdekel semmi sem. A legtöbb nap ilyen. Viszont szeretnék azért valami olyan eget rengető dolgot is elérni amit más még nem tudott. Tudom ez lehetetlen dolog. De én mégis szeretném. Mint minden nap teszek is érte. Babonámnak érzem, hogy minden egyes nap egy penit be kell tennem egy flakonba, hogy ez a pénz a jövőm lesz. Már négy flakon tele van vele.

Egy nap sem telhet el az általában kissé unalmas esti vacsi nélkül. Természetesen anyu főz és nem én. Azért anyu tudja, hogy retenetesen csinálom szóval azért. Ez a nap az a része amikor ami ma megtörtént az végig kell vesézni. Szó szerint. Anyut mindig is nagyon érdekelte mi van velem. Hát igen ez egy rossz tulajdonság mivel engem annyira nem szokott az foglalkoztatni, hogy anyuval mi történt. Ez lehet rossz, de lehet jó dolog is. De tudni illik ő szeret csacsogni. Én inkább apura ütöttem. Ő sose fegyegett. Nem azért de engem irritál is. Akár a rengetek kis ribancs a suliba. Azért mert ott van a pompon lány egyenruha attól még legalábbis szerintem nem menő senki. És ennyi miatt, hogy ő pompon lány, nincs joga tönkre tenni más életét. Lehet valakinek ez nem ismerős, viszont nekem mindennapi kín. Vagy a sportolók a suliba. Ők is ugyan ilyenek. Csak ők a nyomikkal a suliba. Azt hiszik annyival jogukba áll akárkit aki csak rossz szemmel néz rájuk az már kiszemelt áldozatnak minősül egy-egy barom embernek. Szerencsére én a középosztályban vagyok. Ez azt jelenti, hogy én is szivathatok embereket viszont némelyik ember is szivathat engem.

-  Nem sokára kész a kaja szóval terits meg D. – mondta. Ilyenkor mintha felkeltett volna a szép kis tündér mesémből. Vagy ha csak mikor éppen látnám a szőke hercegem arcát viszont pont felkeltettek. Kissé rosszul esett de nem nagy probléma. Lenyelem.

-  Rendben. És mit fogunk enni? – kérdezősködtem. Egyetlen hibám sajnos a kiváncsiság. Még mikor nyolc éves voltam el kellett a karácsonyi ajándékokat vinni a nagyiékhoz. Nagyiék az ország másik végében laknak. Csak azért mert annyira kivácsi voltam, hogy megkapom-e azt az ajándékot amit akkor nagyon szerettem volna. Természetes azt kaptam. Csak olyan rossz volt, hogy több mint két hétig tartott megtudnom, hogy az lesz-e. Borzalmas volt. Bár ez most se más.

-  A kedvenced. – hangzott a válasz. Ha így örül anyu annak egy oka lehet. Valami történt. De ez nem olyan, hogy ilyen átlagos jó dolog, hanem egyszerűen fantasztikus. Legutóbb akkor  ettük a kedvencemet mikor nagy szelek voltak és elfújta a szél a hörcsögömet és végül meglett. Szerencsétlen jószágot harminc méterre a házunktól találtam meg. Egy kis bokor alá bebújt.

-  Mi történt? – kérdeztem. Anyu egyik rémes szokása a titkolózás. Nagyon utálom emiatt. Hiszen tudja, hogy én kiváncsi vagyok. De nagyon örülneki. Remélem én is annyira fogok.

-  Jason ma velünk eszik. Remélem nem baj. Azt meg majd elmondom addig kibírod. – mondta. És Jason. Szóval apu halálát anyu nehezen heverte ki viszont attól függetlenül lett egy barátja és szóval ő Jason. Rendes, kedves, aranyos kis pasas. De én nem tudom. Számomra ő sose lesz az igazi. Mert ő pótolhatatlan.

- Rendben. – hangzott a válaszom. Lehet kicsit rideg. Valahogy ilyenkor nem érdekelt. Lehet rosszul esett neki. Sajnálom. Viszont én így érzek. Anyu meg szerintem fülig szerelmes belé. Mondjuk értem miért. Végülis jó pasi na meg figyelmes. Szerencsés.

- Rosszat mondtam? – kérdezte. Miközbe csak az én önfejüségem volt a baj.

- Dehogy. Csak fura. – most őszítén nyilvánultam meg.

- Mi? Mi fura? Az, hogy itt eszik Jason? – kérdezte. Az az igazság, hogy most nagyon kedvesnek hangzott.

- Nem. Hanem, hogy ennyire örülsz neki. Szinte sose örülsz semminek ennyire. Ez fura de jó értelemben. – mondtam. Remélem ezzel nem téve kárt benne. Mert tényleg úgy értettem ahogy mondtam. Nem mindig vagyok annyira őszínte anyuval. Vagyis nem hazudok meg ilyenek. Csak nem nyílok meg neki.

- Ezt jól esett hallani. – mondta mosolyogva. A mosolya mindig olyan szép mindig boldog, és nyugodt leszek tőle. Ez az a dolog ami nélkül nem tudnék élni.

- És mikor jön Jason? – kérdeztem. Akárcsak Rachellel beszéltem volna. Vagy egy tini lánnyal aki nagyon bele húllott egy egy sportoló fiúba. Ez mondjuk igaz is. Jason sportol. Bár igaz, hogy fogalmam sincsen, hogy mit.

- Nem sokára. – mondta. Közben a házban lévő csecsebecséket birizgálta. Nem értem anyut. Viszont biztos valami nagyon nagy dolog lesz.

Cseng.Cseng.

-  Na megjött Jason! – szabályosan már ordított örömébe. Még mindig nem értem őt.

-  Szia Destiny. Nézd csak hoztam neked csokit! – mondta Jason. Most komolyan. Ebben a percben éreztem azt, hogy engem mint egy értelmes 16 éves lányt lealacsonyít egy körülbelül 5 évesre. És azt hiszi a kis naiv, hogy jaj kapok egy csokit és én a fellegekbe járok. Téved. Egy csoki az egy csoki. És attól nem kötelező ugrálnom örömömben.

-  Helló Jason. Köszi. Látod erre nem számítottam. – mondtam neki mintha csak valami elmeőrültel beszéltem volna. Nagyon jól esett. Leszámítva anyunak a fura nézését. De könyörgöm ez ide való volt. Ha ő is fogyatékosnak néz hagy nézzem már én is annak. Nálam legalábbis így van ez.

-  Szóval foglaljatok helyet viszem az ételt. Ja és Destiny nem sokára elmondjuk a dolgot. – mondta. Egyszóval én csak egy DOLGOT érdemlek??? Felháborított. Jó kislány vagyok, nem verekszem erre itt a dolog legyek boldog.

-  Szóval Destiny. Hivhatlak én is D.-nek? – kérdezte merő kedveséggel. Nem tudom de valamire biztos készülte anyuval. Kicsit zavart is de talán nem probléma ha megbízok kicsit bennük.

-  Igen. Nyugodtan. – mondtam mosolyogva. Hagy higye, hogy be vagyok szívva.

-  Oké. És hova jársz iskolába? Ide a helyi gimibe? – kérdezte. Látom rajta, hogy nagyon valamire akar velem menni. Bár nem tudom mire. De úgy nem érdekelnek a következmények most.

-  Igen ide a helyi gimibe. Kicsit lepukkant de elviselhető és már csak két év kell szóval kibírom. – mondtam neki. Kicsit utána furán nézett rám. Lehet most döbbent rá, hogy milyen is vagyok valójában. Szerintem aranyos és imádni való. De tudom ezzel a dologgal vannak embereknek problémáik.

-  Amúgy én is oda jártam. De már akkor sem volt valami modern egy intézmény. – mondta szakasztikákkal teli mondatát. Ez amúgy tuti igaz. Mivel a suli úgy néz ki mint valami múlt századon katonai bázis. Legalábbis az jut a kinézetéről leghamarabb eszemben.

-  És amúgy te most hol dolgozol? – kérdeztem. Valahogy mégis csak sajnáltam szegényt. Mivel látszott rajta is, hogy nem akarja ezt a beszélgetést.

-  Most egy informatikai cégnél helyettes vagyok. – mondta. Kicsit hencegősen de sebaj.

-  Nos Destiny – megjött anya és átvette az irányítást – ugyebár tudod, hogy én is Jason szeretjük egymás és Jason tegnap megkérte a kezemet. – mondta. Lehet ő örült neki nagyon, nagyon én belül kicsit összetörtem.

-  Gratulálok nektek! – játszottam az örülő gyereket. Igazából nem Jasonnel volt a problémám. Hanem lehet inkább azzal, hogy elfoglalja apu helyét.

A vacsi után este kicsit gondolkodtam a dolgokon. Mert nagyon rosszul esik az amit anyu és Jason csinál. Viszont annak örülök, hogy anyu boldog. Nem tudom lehet az zavar igazán, hogy már nincs apu és ezt fel kéne már dolgoznom. Lehetséges. Sőt, biztos. Végülis Jason jó ember, csak nem apu.

Másnap reggel akár mint egy átlagos péntek reggelre valhat örülök neki hiszen a hét úgymond utolsó napja. Szerencsére ma kevés órám van szóval hamar élvezhetem a semmit tevés bámulatos és fantasztikus élményét. Bár az igaz, hogy szivesebben megosztanám ezt az élményt valakivel. És igen ilyenkor nem pont egy lányra gondoltam. Sajnos mivel itt Radfordban nincs olyan pasi akire vágyok ezért be kell érnem Rachellel viszont neki van fiúja szóval egyedül fogom tölteni ezt a délutánt is. Remek anyu jóóó kedvvel főz. Ez van, hogy jó és van, hogy nem. Mert ha tényleg jó kedve van akkor örül valaminek. Viszont ha nem. Akkor általába a suliba veszek valami csokit mert abból nem sűrűn merek enni. Azért mondom mert kinézem olyankor belőle, hogy megmérgezi az embert. Lehet  ez a kisebb paranoiám abból fakad, hogy rengeteg ilyesmi fajta gyilkosos filmekből ered. Hiszen ott ez gyakori esett. Mindegy látszik rajta ez a tegnap esti leánykérés okból van. Onnan tudom vagy képzelem esetleg gondolom ezt a tényt, hogy minden percen legalább harminc másodpercig a borsószem nagyságú gyémántott nézegetti a kezén. Jasonnek vagy  rohadt sok pénze van mivel nem egy filléres dolog volt az a gyűrű vagy szimplán jó ismerősi körrel rendelkezik és anyuka vagy nagymama gyűrűjét könyörögte ki. Viszont bármelyik is lehetett a gyűrű eredete nem hiszem, hogy olyan kis szegény szerencsétlen pacák lehet.

Épp suliba megyek. Most viszont nem a szokásos fuvarral hanem lábbusszal. Mindenkinek kell tenni a környezetért. Valakinek így. Mondjuk szeretek elsétálgatni a suliba hiszen olyankor megtisztul a fejem és eltudok gondolkodni azokon a dolgokon amin otthon lehetetlen. Azért mondom, hogy lehetetlen hiszen anyu és Jason puszikodása és nyáladzása olyan hangzavarral jár ami már szimplán irritál engem. Itt a járdán az olyan tíz fokos „melegben” meg nem a legnépszerűbb a pároknál, hogy nyalják falják egymást. Lényegtelen az iskoláig sikerült kiüriteni az agyamat. Igaz az a komoly negyed órás séta alatt igazán lehetett is. Most érkeztem meg a suli épületéig. Kívülről egy kissé romosabb viszont mégis egy barátságosabb intézménynek néz ki. A falai kívülről sárgásabb narancssárgásabb színű. Belülről ilyen sötét zöldes. Először az aulába ott jobbra és balra találhatóak a folyosók. Az egyik folyó akár a sötét éj. A legeslegvégén szinte nem volt senki. Nem is mernek. Azaz a folyó ami ahogy lejebb mész úgy sötétedik. A másik folyosó azaz igazi öröm tere. Ott van az iskola igazi helye. Minden ott zajlik a másik oldalon...inkább az elejét használják. Néha pont itt rendezik meg a halloweeni  bulikat. Rettenetes ott végig menni. Azt mondják volt aki ott is veszett nem tudom én azon a szakaszon maximum három métert mentem.

Cseng. Cseng. Igen ez volt a tipikus becsengő. Első óra matek óra. Nem nagy ügy hiszen abból végülis jó vagyok. És ebben a tanár is viszonylag szeret engem. Tudja, hogy nem aktív akarok lenni hanem jó. Most az óra a 105-ös teremben lesz. Az első emeleten lesz.

-  Nos gyerekek. A mai órán írunk. Vegyetek elő egy lapot. Mindjárt kiosztom a felmérőket. A papírra ráírni nem szabad! Tollal írjatok! Hallja Mr. O’Brian? – mondta kissé kedvesen és lényegre törően az iskola egyetlen jó fej tanára. Igaz Thomas sose azt csinálja amit kell. Ha azt mondják egyél ő inkább iszik. Ha azt mondod, hogy szereted a lila színt ő ha még szereti is mégis azt mondja, hogy utálja. Ezért hangsúlyozta ki neki külön, hogy  tollal és nem ceruzával. Mondjuk most szerencse olyanból írunk amiből tudom is. Ebből nem tudok egyest írni. Sose.

Elmúlt az óra szerintem jól sikerült bár matekból mi ne menne? Nem is kérdés egy géniusz zseni vagyok! És igen ebből legalább az vagyok. Következő óra mi meg nem lepő történelem a kedvenc tanárommal. Igen és ez egyáltalán nem szarkazmus volt. Már legalábbis annak aki érti a poént. Kicsit örülök is meg nem is neki, hogy töri lesz. Egy letudom hamar és már csak jövőhéten hétfőn lesz. Azonkívül meg megadatik neki azaz egy óra amin végig szivathat. Ennél jobb nem is lehetne az életem. De most komolyan.

-  Destiny várj! – kiabált utánam Thomas. Nem értem miért. Hiszen ő az a tipikus menő sportos fiúka. Lehet ott hagytam valamit és látta, hogy rajta a nevem és pont hallotta, hogy én vagyok az akinek úgy szólnak, hogy Destiny.

-  Szia. Mi az? – kérdeztem mert komolyan kíváncsi vagyok.

-  Szia. Figyelj nem lenne kedved ma délután valamit csinálni? Mert én szivesen csinálnék veled valamit. – mondta és látszott rajta, hogy tényleg szeretne mert vigyorgott és szó szerint nagyon akár egy fogkrém reklám úgy mosolygott rám.

-  Hát....nekem ma délutánra nincs programom szóval tőlem oké – mondtam. Végre van randim. Ez tök jó érzés a suli legjobb pasija meg én. Naná. Hát végülis megértem hiszen én szép is meg okos is vagyok.

-  Oké 5-re érted megyek. Szia – és megpuszilta az arcom és elviharzott.

-  Sziaaa... – ebben a pillanatban az a tipikus 16 éves hót halálos szerelmes lány akire végre felfigyelt a nagy ő na pont így éreztem magam. De az a furi, hogy élvezem is. Végülis ki nem örülne annak ha végre övé lehet egy isteni pasi. Ez már hiányzott nekem. És isteni, hogy nem otthon fogok punnyadni egész délután hanem Thommyval fogom tölteni.

Becsengettek és most az egyszer hihetetlen módon de beértem órára. Szerencsére késik a tanár hát ez fantasztikus biztos most is olyan tanári megbeszélés van. Csak nyugodtan ne sietessék el. Igen ezt is sikerült elkibálnom...

-  Bocsánat ifjak a késésért csak mert épp megbeszéltük a kollegákkal, hogy a mai naptól a következő szünetben lehet látni majd a felhívást a folyosón is. Szóval most hétvégén ugyebár az iskola egyik folyosója sokak szerint kicsit félelmetes. Ilyenkor mondjuk a lányokra gondolok hiszen ők ijednek meg az egerektől. Egy szó mint száz most szombaton összefogunk és kitarítjuk azt a részt. Már javítják a világítást. Hátha nem találnak ott valami régi takarítót. Na és akkor előző órán a középkorral foglalkoztunk. És Miss. Montez elő is adott egy kis beszámolót és akkor hétfőn el is megyünk a múzeumba megnézni. – mondta de valami fura módon most nem volt az a tipikus tanáros most olyan mintha egy kicsit elengedte volna magát.

-  Tanár úr! Azt mondta Erica előző órán, hogy volt az a kő. Viszont akkor mondja már meg mert magába azaz átlátszó kő is tudhatott valamit szóval olyat honnan lehet szerezni? – kérdezte vigyorogva Jake. Tudni illik ő az a tipikus beszólogatós, vicces és hülyülős srác. Régen ő tetszett Rachelnek egészen addig amúgy fogta és részegen meg nem csókolta. Csak ezzel még nem lenne probléma ha csak smárolás lett volna. Szerencsétlen tényleg nagyon nem volt józan és sikerült bele hánynia Rachel szájába. Azóta nem szereti a tachot. Én meg néha elgondolkodok azon, hogy tényleg meg akarom enni azt.

-  Kedves Mr. Tonkin. Jelenleg a középkorról beszélünk azóta változott a föld felszíne. Meg igazából azt se tudják, hogy hol találták nem, hogy tényleg átlátszó volt-e az a kő. Mellesleg nem tudom. – mondta a töri tanár. Fuuu de utálom.

-  Jó Tanár úr én csak kérdeztem. Mellesleg nyugodtan hívhat Jakenek.- mondta kicsit viccelődve. Igen én ezeket a tipusú barmokat bírom a legjobban. Nem azért de ez tényleg jó volt az a tanár el van azzal a hatalmas egoizmusával csak nem értem mire fel. Most Jake letörlte egy kicsit. Nem baj ami nem öl meg az csak erősít. Cseng. Cseng.

-  Hallod nem is mondtad, hogy ma randid lesz Thommyval! – kiáltott fel az örömtől és kicsit a dühtől is.

-  Amúgy azért mert nem randi csak tali. – mondtam neki.

-  Ugye tudod, hogy engem ennyivel nem fogsz lerázni szóval mondjad csak, hogy és mit mondott! – mondta akárcsak ő lenne szingli és akárcsak ő élné át újra ezt a dolgot.

-  Hát, odakiáltott nekem, hogy nem lenne-e kedvem ma vele lógni én meg mondtam, hogy nincs más programom szóval miért ne? Körülbelül ennyi volt. – mondtam neki olyan könnyedséggel mintha csak a világ legkönnyebb dolgát vezettem volna le.

-  És és és és csak ennyi? – kérdezgetett sőtt inkább fagatott.

-  Utána elköszönt. Mondta, hogy szia és megpuszilt aztán elment. Ennyi. ÉS tényleg ennyi. – mondtam teljesen kifagatva.

-  Uuuuuu! Ez nagyon jó! – mondta szinte kiáltozva – És mit veszel fel?

-  Még ott nem tartok majd este – mondtam teljesen higattan viszont igazából nagyon izgatott voltam.

Végre vége a hétnek. Holnap szerintem nem megyek szemetett szedni. Minek? Mindegy ez most nem érdekel mindjárt randim igen randim de anyunak majd azt mondom csak tali meg ő csak egy haver. Nem sokára haza is érek. Kiváncsi leszek anyura, hogy mit fog majd mondani vagy gondolni. Nem, nem is merek egyáltalán belegondolni. Tényleg nem. Abba a stresszbe meg abba az ütőér tágulatba ami neki lesz...

Hazaértem. Olyan csendesnek és barátságosnak tűnik a ház. Ez valami rosszat jelenthet. Úristen mi történhetett??? Valami értékes holmimat fogta és leöntötte és tönkre tette. Vagy most komolyan mi lehet?

-  Szia anyu! Megjöteeeeeeeem! – óridítottam a lakásba.

-  Szia kislányom! Bocsi, hogy nem mentem le csak reggel megcsúsztam és kificamítottam a bokám – mondta anyu.

-  És ugye jól vagy? Amúgy van egy hírem! Tudod van Thommy a suliba és ma elhívott engem, hogy találkozzak vele. 5-kor jön értem – mondtam neki.

-  Na csak nem randizol? – kérdezte tisztára feldobva.

-  Nem anyu mondom, hogy találkozok vele. Azt leszámítva, hogy nagyon cuki attól még ugyanúgy egy szimpla találkozó – mondtam. Akárcsak egy apáca lennék. Pedig egyáltalán nem illenék be annak.

-  Oké. Menj és készülödj én felmegyek és fekszem egy ideig – mondta. De láttam rajta, hogy örül neki. Hiszen nem gyakran megyek randira. Vagyis...volt mikor voltam viszont az már régen volt. Ez inkább anyunak áll jól. Én inkább maradok a jól bevált barátságoknál. Lehet hülyeség viszont mikor találok egy értelmes fiúk majd akkor eldöntöm, hogy ez a megállapítás megváltozik vagy így marad bennem.

Három óra múlt pontosan hat percel. Még van egy órám és ötvennégy percem a randiig. Rettenetesen igzulok. Soha életemben nem volt még randim ilyen jó pasival. Na meg  menő. Én meg hozzá képest semmi vagyok. Sebaj lesz ahogy lesz. Ha meg annyira rossz lesz legfeljebb nem köszönök majd neki a folyosón. A rengeteg hülye, idióta, barom filmben az van, hogy ilyenkor sulit váltanak az emberek. Én úgy vagyok vele, hogy ha nem tetszik akkor ez van nincs jobb. Szóval én nem menekülök el ilyen helyzetek elől inkább fogom és küzköd velük. Lehetséges sokan emiatt erősnek tartanak. Nem. Szimplán hülyeség és szánalmas dolog az ha egy bizonyos dolog miatt sír az ember közbe pedig tehetne is ellene dolgokat.

Mint mindig most is helyzet jelentés lesz. Négy óra lesz kerek két perc jaj nem már csak egy és körülbelül ötven másodperc múlva. Írtózatosan izgulok a randi miatt. Nem tudom van amikor inkább nyűgnek fogom fel ezeket, se mint élvezetnek majd vissza gondolva óóóó milyen jó volt! Bár ott lennék megint! Igen. Lehet mondani teljes nyugodtsággal, hogy fura vagyok. Nem bánom. Hiszen tudom. No most lett kerek négy óra. A gyomrom görcsben, az arcomra érdekes és egyben, mint valami idegbetegeknél jelentkező mosoly fagyott. Látszik. Ideges vagyok. Sőt! Nem is ideges, szimplán izgulok. Csengcseng. Csöngettek. Már kezdődik. Legalábbis csak nem most állít be Rachel, hogy várj még rendbe teszlek és mehetsz. Nem tudom, hogy Thommy lesz.

-  Szia! Gyere beljebb Destiny még fent van mindjárt le fog jönni – mondta anya teljes nyugodtsággal a Föld nem teljességel állíthatom a világ legjobb pasijának. Lehet most kicsit túldicsértem. Nem érdekel én így érzem.

-  Jó napot! Oké addig itt megvárom – mondta Thommy. Ezalatt az idő alatt én lementem a lépcsőn és odavánszorogtam közbe az arcomról próbáltam leszerencsétlenkedni azt a rettenetes mosolyt! – Szia! Hűűű hát te nagyon szép vagy! –kis hatás szünet - Akkor mehetünk? – kérdezte. Kis udvaris úriember létére kinyította előttem az ajtót, és már indultunk is. Bár igaz, hogy nem tudom hova. De csak nem valami gyilkosjárta környékre visz? Csak nem. Remélem valami szép helyre visz és nem egy mocsaras undorító helyre.

-  Szia! Igen, persze. És hova megyünk? – kérdeztem. Rettenetesen kiváncsi vagyok hova visz hiszen mégis attól fog legalábbis az én nézetem alapján attól is, hogy milyen lesz a találka.

-  Arra gondoltam van egy kis tó na meg egy kis tég és ott beszélgethetnék. Na? Hogy hangzik? – közbe mosolygott.

-  Remek! Nagyon tetszik az ötlet! Tiszta romantikus! – mondtam neki.

-  Tudom! Hiszen én ilyen romantikus egy lélek vagy – mondta. Nem volt kedvem ezzel vitatkozni hiszen tényleg igaza volt. – És milyen volt a napod? – kérdezte.

-  Egész jó. Az órák nyolcvan százalékán bealudtam de nem para. És a matek, hogy ment? – kérdeztem.

-  Szerintem ez lett a legjobb dolgozatom! És ezt kivétlesen tollal írtam – mondta közbe ilyen büszke fejet vágva. – Amúgy nekem fantasztikus napom volt! A legjobb része az volt mikor igent mondtál – mondta. Ebben a percen tisztára elvörösödött a fejem. Ő meg nevet. Nem tudom, hogy rajtam vagy csak amit mondott azon mosolyog.

-  Tényleg? Nekem is az volt a napom fénypontja már mint, hogy elhívtál – habogtam neki, ő meg nevetett. Nem tudom, de kezdem úgy érezni mintha beleesnék. Fogalmam sincs ez jó vagy rossz dolog de én így gondolom.

-  Amúgy mindjárt ott is vagyunk. Jártál már itt? – kérdezte. Egy kisebb erdős környéken jártunk. Legutóbb apuval jártam ilyen helyen. Azóta sose. Igazából nagyon szép egy helynek látszódott. Az az igazi tündérmesei jellege volt az egésznek.

-  Még nem. Szóval ne haggy itt. – mondtam neki viccesen. Próbáltam oldani a feszültséget ami bennem tombolt. Nagyon ideges voltam azért, hogy milyen lesz.

-  Dehogy hagynálak! – mondta hangosan, mosolyogva. Látszott rajta, vagy én olyannak láttam mintha tetszenék neki.

-  És gyakran jársz ide? – kérdeztem. Érdeklődőnek akartam tünni. Bár az is lehet az oka, hogy fogalmam sincs mit kéne kérdeznem.

-  Hát....nem. Csak olyan szép hely szerintem és mindig is ki akartam hozni ide egy lányt. – mondta. Ilyenkor szabályosan hercegnőnek éreztem magam hiszen egy mesés helyre hozott. A tót körül ölelték a szebbnél, szebb szomorú fűzfák. Imádom azt olyan fákat. A tó vize kékeszöld szinű volt akárcsak bármelyik festményen. A levegőben lehetett érezni a víz illatát azon kívül, hogy tele volt szúnyoggal meg azzal a szálló virággal. Mesés egy táj. A kis ösvény jellegű területen ahol jöttünk nagyon szép ahogy kis kövekkel kitették. A vízen úsztak madarak. Elbűvölő volt.

-  Szóval akkor most én leszek az a lány? De jó nekem! – mondtam mosolyogva.

-  Igen. Na csücsenjünk le ide! – mondta és leült a stégre. Egy szép kis fából készült már kicsit algás volt. A vízben halak úszkáltak, ficánkoltak. A levegő tele volt aranyos kis szitakötőkkel. Egyszerűen csodállatos volt! Egy kis idő múlva én is leültem mellé. Levettem én is a cípőmet úgy mint  ő és betettem a vízbe. Éreztem ahogy ott elúszkálnak a pici halak.

-  Ez nagyon szép! – mondtam közbe megfogott a hely szépsége.

-  Ugye? Én mondtam. És szeretsz horgászni? – kérdezte. Horgászás? Apu horgászott mivel sokszor volt, hogy a seregbe tó mellett voltak és a konyha „tündérke” álltal létre hozott valami az nekik nem volt ételnek minősíthető. Viszont engem sose vitt magába egyszer akart de már...

-  Horgászni? Soha életembe nem horgásztam! – mondtam. Közbe mosolyogtam és nevetgéltem. Lehetne más csinálni egy adonisz mellett? Én nem tudok. Ilyenkor egy csöppet fogta és közelebb ült hozzám és a karját úgy támasztotta ki, hogy a hátam mögött húzódott.

-  Csak hülyéskedtem. Én se horgásztam még nyugi. Viszont ha van kedved megtanulhatnánk együtt! – mondta szószerint nevetve. Én biztos élvezném azt! És nem azért mert biztos leveszi a pólóját. Nem, nem azért.

-  Ja akkor jó! Amúgy benne lennék! – mondtam közbe én is nevettem. Nagyon csillogott a szeme. Nem tudom mit jelent az de mindig megszokták említeni szóval én sem maradhatok ki a sorból!

-  Akkor megbeszéltük következő randin horgászunk! – szinte kiáltott fel remélem az örömtől és nem a bánattól. Csak nem?! Bár miért is attól kiáltott volna fel? Hiszen most velem van nem valami vakolat fejű barbi babával.

-  Rendben! De amúgy konyitasz egyáltalán akármit is a horgászathoz? – kérdeztem mosolyogva tőle.

-  Olyan sokat nem. Viszont apám szokott, és azt mondta ha valami szerencsétlen lánnyal úgy leszek akkor majd megtanít! – mondta úgy mintha most idézné fel magában a történteket.

-  Értem. Akkor ő megtanít téged, te meg engem? – kérdeztem közbe a lehető legkétségesebb mosolyogtam. Azért mert ahogy ismerem nem nagyon tud megtanulni.

-  Igen! Valahogy így gondoltam én is – mondta most viszont már szinte vigyorgott.

Körülbelül egy óra múlva. Egy álomba illó óra múlva.

Csengcseng. Csörög a telefonom.

-  Szia anya mond! – mondtam. Anyám hívott telefonon ezzel nem az a problémám, hogy hív hanem, hogy miért is hív? Hiszen általába mikor ez történik, hogy is fogalmazzak az aktuális programomról le kell mondanom mert ha anya azt mondja akkor azt mondja. Még mindig nem értem ezt a kibúvót de majd ha oda kerülök akkor jó lesz majd nekem is ezzel érvelnem.

-  Szia! Figyi megyünk el Jasonnel és gyere már haza – mondta. Természetes ha nem égi csapás akkor az van, hogy most neki kell a boldogság én meg hagyam itt Adoniszt. Bár ezt már megszoktam anyutól. És ezt általában az követi, hogy akkor én kérhetek valamit. Bár azt még nem találtam ki. Nagyon leleményes akarok lenni. Muhahaha.

-  Oké szia...– mondtam neki. Beletörődtem. Szegény Thommyt most itt kellesz hagynom. Tényleg sajnálom hiszen szerintem ő is meg én is maradna még itt. – Figyi Thommy. Nekem most haza kell mennem mert anyu meg a barátja mennek el – mondtam az úgymond gyászhírt. Látszott rajta, hogy miután közöltem vele a jelenlegi szomorú helyzetett, hogy tényleg nagyon elszomorodott. Sajnáltam is hiszen én se voltam az örömtől a legesleglelkesebb ember. Bár ki lenne az?

-  Oké...rendben. Haza kisérlek. – mondta. Gondolom ezzel annyit akart kifejezni, hogyha nem maradhatok legalább addig is vele leszek. Remélem. Hát...csak.

-  Bocsi, hogy ilyen keveset voltam... – közöltem vele. Tényleg szerettem volna maradni még csak sajnos nem lehetett.

-  Óóó majd bepótoljuk – jelentette ki pozítivan. Ez nagyon megtetszett benne – hiszen tudod, majd megyünk még horgászni is!

-  Megbeszéltük! De akkor legalább valamit nézz meg, hogy fogjunk is halat! – mondtam neki mosolyogva – Akkor én megyek be. Szia!

-  Szia! – fogta és megpuszilta a számat. – Lehet, hogy a randi igen már én is látom, hogy nem egy szimpla találkozó volt! Szóval lehet tündérmesébe illő kezdete volt és a vég nem volt valami jó viszont én örülnék ha a következő is ilyen lenne. Szerettem volna sőt képzeletbe még rengetegszer eljátszottam azt a bizonyos pillanatott. Életem egyik legszebb pillanata. Bár ilyenkor szoktak jönni azok a bizonyos rossz dolgok. Mikor bele élem magam és nem úgy lesz. Sőt! Még rosszabb mint gondolná az ember...

Kilenc óra múlt el pár percel. Egyes egyedül ücsörgök itthon a szobámban lévő íróasztalnál a forgószékemben. Arra várok, hogy vége legyen Rachel randijának és esetleg eljön hozzánk megbeszélni azt mi történt. Bár őt ismereve ha vége is lesz még várhatok egy órát simán. Igazából nem arról van szó, hogy nem bírják ki egymás nélkül meg ilyen. Egyszerűen arról, hogy ő rengeteget beszél és leginkább mellé. De ez általába olyan helyzetre igaz amikor nincs megadott téma, mert akkor „mondjad, mondjad de rögtön” tipusú lányba megy át. Nem tudom ilyenkor, hogy bírja a barátja mellette, mert olyankor én se túlzottan már. Cseng, cseng! És már hívott is!

-Szia! Mindjárt ott leszek nálatok! Puszika! – mondta és már le is tette. Igen ez jellemző Rachelre. Sose várja meg míg a másik egyáltalán beleszól a telefonba csak fogja elmondja azt amit akar és le is teszi. A másik. Nála a mindjárt szó nem azt jelenti mint a legtöbb embernek. Nem. Nála nem. Nála valami olyat, hogy fél és egy óra múlva valamikor ott leszek. Ha meg nem akkor akkor adj hozzá még fél órát és akkor tuti. Na. Valami ilyenre hasonlít de egyáltalán nem arra amit a kis naiv ember gondol. Mindegy legalább van időm gondolkodni azon, hogy mit is mondjak neki a randiról. Remélem csak nem most világosította fel Joe. Ja igen. Joenak hívják a barátját. Ő egy kis kedvesebb, kocka fiúka. Lehet kicsit számítógép és Rachel megszállott de akkor is aranyos, és rendes. Rachel meg nagyon mázlis!

Körülbelül fél óra leforgása után már jelezte a telóm, hogy Rachel irt egy üzenetett: „Hali! Figyelj már az utcátokba vagyok egy kis idő és ott leszek de tényleg. Szia!” szóval egy „kis” idő. Csengcseng!!! Huuu ha ez tényleg gyors volt! Szaladtam az ajtóhoz beengedjem Rachelt és alig várom már, hogy rázúdítsam azt a sok mindent ami velem történt ma délután. Komolyan kiváncsi vagyok mit szól hozzá.

-  Szia! Na gyere be és akkor mesélek! – mondtam neki nagyon izgatottan.

-  Szia! Oké várj csak leveszem a jackiemet. – mondta ő is oly izgatottan mint én. Vagy öt perc elteltével megindultunk a szobám felé. Még be se értünk de már – Na akkor mondjad! Mit csinált Thommy? – kérdezte tőlem.

-  Hát elmentünk egy kis tóhoz ott leültünk a stégre ahol beszélgettünk. Majd anyu miatt haza kellett jönnöm, haza kisért. És elköszönéskor meg megpuszilta a számat! – mondtam el neki.

-  Uuuu ez tök jó! – mondta nagyon boldogan és izgatottan. Én viszont most először éreztem úgy magam mint valami ribanc. Kezdtem észre venni magam. Oké, hogy Thommy aranyos de miatta mivé leszek? Nem tudom viszont erre a legjobb orvosság az ha átgondolom a dolgokat. Legalábbis én úgy érzem.

Egy órán át beszámolót tartottam arról, hogy milyen is volt a találka. Tényleg nagyon jó volt. Viszont szerintem nem ez az igazi énem. Van, hogy belegondolok egyes és kettes dolgokba. Viszont azoktól nem megy el az eszem. Most viszont? Thommytól az agyam kivett egy kis szabit! Nem tudom de nem kell bedőlnöm szerintem egy fiúnak ennyitől. Meg ha mégis lehet nem pont ilyennek. Lehet számomra most baj az, hogy saját magamat akarom boldoggá tenni viszont számomra most...nem tudom...valahogy ilyen előérzetem lett. Lehet a sok szaftosabbnál, szaftosabb álomaim miatt, de valamitől olyan átvertnek és kicselezettnek érzem magam. Lehet megint beteg leszek. Sokszor előfordult már az, hogy elkezdtem depis hangulatba lenni a semmiért. És szabályosan bemeséltem magamnak azt, hogy ez nem lehet és nem lehetséges. Miközben pedig jó úton haladtam. Volt amikor azt éreztem semmit sem érek és valamitől mégis az ellenkezőjét gondoltam aztán egy kis idő múlva mégjobban éreztem azt a keserű, megbántott és elhagyott érzést amit szerintem senkinek nem kéne... Rengetegszer meg abba gondoltam bele mi lett volna ha akkor „okosabban” cselekszem. Ugyan ez. Mivel akkor azt éreztem a legokosabb döntésnek. Pedig csak annyi volt a probléma, hogy elfelejtettem élni. Nem gondoltam bele, hogy mi van ha mégis? De jobb ez így mert így legalább látom, hogy ha valami rosszat is csináltam legalább tudok tanulni a hibáimból...

Este tíz óra környékén jár az óra mutatója, viszont én még nem vagyok fáradt. Igen ez gyakori dolog. Ilyenkor szeretek fent lenni hajnali két óráig csak azzal meg az a probléma, hogy másnap hatkor kelek. Hiszen ugyebár holnap lesz a szemét szedés. Örülök is neki de borzalmasúl. Egy laza szombat reggelen nincs is jobb programom mint, hogy a suliba lévő szemetet szedjem a földről és takarítsam a szerintem már lehet oda keményedett pókhálót. De ebben is van valami jó. Mivel az iskola minden egyes diákjának kötelező ott lenni ezért a kis pompon lányok is ott lesznek. Olyan vicces ha csak elvesznek egy szórólapot és már eldobják mert kézfertőtlenítő! Akkor kiváncsi leszek milyen lesz nekik több éves mocskot összetakarítani. Vagy gondolom lelkesíteni fogják a tömeget, hogy kibújjanak a feladat alól és mégis közmunkát végezzenek. Csak azaz igazság, hogy a pompon lányokat csakis azok a fiúk nézik meg akik kockák, vagy nincs barátnőjük de szeretnének viszont sose lesz. Egyszóval szinte senki. Kis is akarna látni egy csapat ugráló csajszikát? Én legalábbis simán de biztosan ki tudom hagyni. Azaz igazság, hogy nem érdekel. A szemétszedést is élezetesebben végzem mint, hogy azt nézzem. Lehet én látom rosszul de számomra ez így van. Anyut meg ahogy ismerem örülne ha én is boldogan ugrándoznék köztük. Ezért szeretem Jasont mert még ő is undorodik tőllük. Bár lehet azért mert valamiért Jason nem szereti ha valaki nyilvánosan mutogatja magát.

Szombat reggel hét óra van. Igen egy kerek órával többet aludtam mint terveztem. Ez jó is meg rossz is. Abban a bizonyos értelembe jó, hogy ma nem leszek annyira zombi jellegű mint amilyen szoktam lenni. Viszont azért rossz mert kevesebb időm lesz a kómás fejemból valami értelmes emberéhez hasonlót készíteni. Mi legfantasztikusabb a mai napban, hogy egész nap szemetet szedhetek? Semmi. A kellemesnek tervezett pihenő napomat undorító munkává változtatta a kedves diri. Nem utálom ezért. Csak nem tetszik, hogy minket diákokat kell miatta ugráltatni.

Egy óra alatt el is tudtam készülni egy nagy szó. Sokkal tovább szokott tartani. És most megyek is suliba. Oda ahol nap, mint nap terrorizálnak. Bár már kezdek hozzá szokni. Eleinte viszont mégcsak túléltem. Ahogy egyre inkább kezdtem oda érni az iskolához valami fajta boldog fogott el. De miért??? Lehet Thommy miatt. Viszont annyiért nem értem, hogy lehet ez. Oké jó volt a randi de számomra ez akkoris furi. Általába vagy semmi vagy rossz érzés fog el. Nem, hogy boldog? Bár jól is esett maga az érzés.

A szemét szedés nem azaz izgalmas vagy az a bizonyos jó időtöltés volt. Viszont valamire csak jó volt. Kiszellőzettem a fejem, és a suli is tisztább lett. Másrészt a közmunka az növeli az emberben a pozítiv érzést ahogy a diri mondja. Bennem nem. Csak jól esett egy napra olyan szintem elszakadni a külvilágtól és belegondolni minden olyan dologba amibe mostanába nem volt időm.